Jack White és Én

Kedves Naplóm!

Így, pontosan egy hónap távlatában talán már képes leszek hisztérikus zokogás nélkül elmesélni neked, mit láttam és éreztem A Koncerten, Amire Ábrándos Tekintetű Tinilánykorom Óta Vártam.

A koncert elején Jack szeretettel megkérte a közönséget, hogy tegyék el telefonjaikat és ne csináljanak ócska minőségű felvételeket, inkább várják meg a hivatalos koncertfotókat #oneofthemillionreasonstolovejackwhite

Szent meggyőződésem, hogy az ember, eltekintve néhány szerencsés kivételtől, csak 16-17 éves kora körül kezd stílusilag és ízlésileg kialakulni. Ekkorra éri annyi benyomás és lát/hall annyi dolgot, hogy már felelősen és valamennyire tudatosan ki tudja választani a számára kedves zenéket és észreveszi, hogy a rajzfilmzenéken rádión és vivatévén túl is van egy végtelenül tágas és csodálatosan sokszínű világ.

Pontosan ebben a korban találkoztam először a White Stripes zenéjével. Más volt mint bármi, amit addig hallottam; egyszerre nyers, zajos, és mégis letisztult és fantáziadús, olyan, ami rögtön megérinti a passzív lázadásra hajlamos tinilelket. Habár szivárványszínű, tűzijátékos megvilágosodásra nem emlékszem, mégis elindított egy folyamatot, melynek köszönhetően végre elfordultam a [tetszőleges kétezres évek elejei nu metal/progresszív/rádiórock zenekar beillesztése] univerzumtól és váltam azzá, aki a mai napig vagyok. Ekkor voltam kénytelen belátni, hogy az idősebb generáció (lásd: szülők) is egészen tűrhető zenéket hallgat, és hogy talán nem olyan elrugaszkodott és felháborító az a kijelentés, hogy például a Queen vagy a Beatles is legalább olyan jó, mint bármelyik mostani zenekar. Ekkor derült  ki erről az internet nevű csodálatos találmányról, hogy nem csak MSN-es animgifek küldözgetésére és MyVipes stalkolásra való, hanem többek közt olyan zenék is fellelhetők rajta, amilyeneket a Való Világban gondosan eltitkoltak előlünk. Egyike ezen zenéknek a White Stripes Get Behind Me Satan című lemeze volt, amiért örökre hálás leszek a magasságos webeknek.

The White Stripes- The Denial Twist

17 éves 2007-ben voltam. Ez az az év, amikor nem csak lelkileg, de fizikailag is a legközelebb kerültem a White Stripeshoz, hiszen a duó ugyan Magyarországra sosem jutott el tragikusan rövid pályafutása során, de ebben az évben Bécsben adtak koncertet. 2007 egyben az az év is volt, amikor még szóba se jöhetett, hogy elmenjek egy istentudjakikezek zenekar bécsi koncertjére, de ami még szomorúbb, az az év, amikor a Jack White-Meg White páros elkészítette utolsó lemezét, az Icky Thump-ot, ami után már szinte alig hallatott magáról, és jó pár év múlva kiadták a cseppet sem sokkoló közleményt, hogy végleg befejezik közös munkásságukat.

Az évek teltek, a soha-nem-látott White Stripes koncert okozta lelki seb soha-nem-szűnt sajogni, de láss csodát, a nyughatatlan géniusz, akit majd szétvet a kreatív energia, nem csak hogy két másik, egészen kiváló zenekarral (The Raconteurs és The Dead Weather) ajándékozta meg azóta a Föld lakosságát, de 2012-ben kiadta első szólólemezét, a Blunderbusst, amit idény nyáron követett a második önálló projekt, a Lazaretto.

És hosszú évek reménytelen várakozása után idén nyáron érkezett igazán fontos fordulóponthoz a Jack White-tal kötött mentális frigyem, hiszen július 1-jén végre három dimenzióban láthattam őt zenélni az amszterdami Heineken Music Hall falai között. A jegyvásárlástól számított két hónapos várakozás okozta euforikus izgalom a legelső akkordnál robbant fel a lelkemben, és nagyjából azt éreztem, amit csak egy négyéves királylány érezhet, amikor belép Disneyland kapuján. Jack (úgy érzem, most már keresztneves viszonyba kerültünk) az új album legerősebb trackjével, a High Ball Stepper-rel nyitott, amit az egyik kedvenc White Stripes dalom, a Dead Leaves and the Dirty Ground követett. Ekkor már sejtettem, hogy nem csak egy álom válik itt valóra, hanem egy álom luxuskivitelben, mert ugyan az új lemez alig három hete jött ki, ez a koncert és az egész turné behódol a nép akaratának és jócskán kaptunk régi és nem annyira régi zenéket a Nagyságos Művészúr valamennyi zenekarától. Elhangzott például a Hotel Yorba is, ami az egyik kedvenc White Stripes számom, az I Cut Like a Buffalo, a Steady As She Goes és persze az előző szólóalbum húzószámai is (bár a Love Interruptiont nagyon hiányoltam). A koncert egyik csúcspontja mégis a leghalkabb és legbutább dalocska, a We're Going to Be Friends volt, mert ez az egyik legkedvencebb White Stripes számom. A másik katarzis természetesen a zárószám, az örök himnusz, a közösen éneklős Seven Nation Army volt, amit azért már beárnyékolt a tudat, hogy ez a varázslatos bruttó két óra hamarosan véget ér, és vissza kell térni a sivár, Jack White-mentes valóságba.

Bármi negatívum? A várakozás és a koncertélmény okozta érzelmi hullámvasúton kívül talán csak azt tudnám megemlíteni, hogy leendő férjem Jack és zenekara már érezhetően elpilledt az európai turné vége felé járva, és a legendásan őrült és meglepő feldolgozásokkal tűzdelt korábbi és későbbi koncertjeihez képest ennek kicsit hakniérzete volt, mert bohóckodásmentesen, tökéletes minőségben darálták le a tökéletes setlistet. Ebben persze elfért pár dühöngő gitárszóló is, aminek hallatán tényleg úgy éreztem, hogy most már jöhet bármi, én boldogan halok meg. Összességében tehát azt az okos és váratlan konklúziót lehet levonni, hogy kedvenc zenészt/zenekart élőben látni az esetek 95%-ában felemelő és csodálatos érzés, a poszt-koncert depressziót pedig egy idő után mindig felváltja a boldog nosztalgia érzése, tehát mindenképpen megéri. (Meg aztán leszek elég gazdag egyszer hogy megszállottan követhessem Jack White-ot a nagyvilágban. #careerprospects)