BYE BYE 2014!

Kedves Táskarádióblog!

Ne haragudj, amiért ennyire elhanyagoltalak az utóbbi időben, de mint tudod, az életemet és a ruháimat Párizsba, az apadhatatlan közlési kényszeremet pedig egy másik blogra telepítettem át ideiglenesen. De itt vagyunk 2014 finisvonalánál, mindjárt fejest ugrunk egy újabb, sokkal jobb, sokkal ígéretesebb évbe, de mielőtt ezt megtesszük, magunkba kell nézni és mély filozófiai kérdéseket kell feltennünk, miszerint hallottunk-e igazán jó zenét és voltunk-e igazán jó koncerteken ebben az évben.

Mely kérdésekre hosszas gondolkozás után azt a választ kell adjam hogy igen. I G E N, csupa nagy betűvel, lassan és hangosan szótagolva. Idén bőven volt nyűg és bánat és düh is, de a cukormérgezéstől még kábultan, a bejglimámor bamba boldogságfelhőjén lebegve már csak annyit látok 2014-ből, hogy soha ennyi jobbnál jobb élőzenét nem hallottam még egy éven belül és soha nem vált még valóra ennyi koncertvágyálmom mindössze pár hónap leforgása alatt.

Kivételesen szerencsésnek érzem magam, mert elég luxy zenei élményekhez jutottam idén, beleértve egy holland álomutazást, egy kellemes Szigetet, pár varázslatos párizsi koncertet, nem is beszélve a számos remek budapesti klubkoncertről, amivel a város simogatta a zeneszeretők lelkét. Bő harminc olyan előadót láttam, akit látni is akartam, meg jó pár olyat is akit nem akartam, de kellemes csalódást okozott, meg Calvin Harrist. Az évösszegző listák lázában égve tehát itt egy 10-es toplista azokkal a számokkal, amiket idén volt szerencsém élőben hallani és amelyek mindegyikénél egy kicsit meghaltam és kicsit mennybe jutottam. Nagyon boldog 2015-öt és minél hamarabbi White Stripes reuniont kívánok mindenkinek, puszi!

10. Wooden Shjips, A38

9. Fink, Sziget

8. Monster Magnet, Club 202

7. The Black Keys, Down the Rabbit Hole

6. Queens of the Stone Age, Sziget

5. The Orwells (+Parquet Courts, Benjamin Booker, Palma Violets), La Cigale

4. tUnE-yArDs, Down the Rabbit Hole

3. Bass Drum of Death, Le Bus Palladium

2. King Khan and the Shrines, Kuplung

1. Jack White, Heineken Muic Hall

Jack White és Én

Kedves Naplóm!

Így, pontosan egy hónap távlatában talán már képes leszek hisztérikus zokogás nélkül elmesélni neked, mit láttam és éreztem A Koncerten, Amire Ábrándos Tekintetű Tinilánykorom Óta Vártam.

A koncert elején Jack szeretettel megkérte a közönséget, hogy tegyék el telefonjaikat és ne csináljanak ócska minőségű felvételeket, inkább várják meg a hivatalos koncertfotókat #oneofthemillionreasonstolovejackwhite

Táskamix: Hungarian Awesomeness

Magyar "jé ez tényleg magyar" zenék, mert "jé van jó magyar zene is". De még mennyi. Fogyasszátok egészséggel, puszi!

Hungarian Awesomeness Playlist

Téli túlélőkalauz: Február 17-23.

Február valószínűleg a világ egyik legagyafúrtabb összeesküvése, hiszen annak ellenére, hogy naptár szerint a legrövidebb hónap, mégis az év leghosszabb és legvontatottabb időszakának tűnik. Az ünnepek utáni melankóliát felváltja a türelmetlen tavaszvárás, és az általában nyálkás-latyakos idő sem segít gyorsabban átlendülni a csigalassú, szobába zárkózó-agonizáló februári napokon. A befordulást és csendben szenvedést elkerülendő érdemes beiktatni egy-egy lélekmelengetést, például egy jó koncertet, amely visszaadhatja életkedvünket és a világba vetett hitünket. Szerencsére a tél utolsó előtti hetének minden napjára bőven akad zenei csemege, ezekből szemezgettünk.

Február 17. Hétfő

Erősen indul a hét, ugyanis a Papp László Sportarénában egy igazi nagyágyú, a brit Deep Purple ad koncertet hétfőn. Az 1968-ban alakult zenekar nem csak a szoba-rocksztárok egyik kedvenc riffjét, hanem a rocktörténelem számos egyéb klasszikusát is szolgáltatta a világnak az elmúlt 45 évben. Az országot már többször megjárt Deep Purple most friss, Now What?! című lemezével érkezik Budapestre, és a hard rock nagy öregjei remélhetőleg még ugyanazzal a lendülettel csapnak a húrok közé, mint például az előzenekarukként fellépő Ivan &The Parazol.

Február 18. Kedd

Ha kedd, akkor Random Trip: a végtelen műfajt átölelő improvizációs koncertsorozat eheti fejezetében a berlini The Hoo zenekar fellépését is meghallgathatjuk, majd tovább ringatózhatunk a Duna és a zenei projekt szokásos résztvevői által kreált hangtenger hullámain a kikötőhelyére visszatért, kicsinosított A38 hajón.

Február 19. Szerda

Szerdán a Kuplung felé érdemes venni az irányt, ahol két magyar banda, az Ask the Dust és a Lifespan játszik alternatív, funkos tavaszváró rockot.

Február 20. Csütörtök

A pénteki ereszdelahajam előtt testnek és léleknek is jól eshet egy kis lágy muzsikaszó, így Frenk akusztikus, egyszálgitáros koncertje az Iskolában  ideális választásnak bizonyul csütörtökre. A művész úr rendszeresen lép fel ilyen magányos felállásban, és saját számai mellett gyakran játszik John Lennon és egyéb szívünkhöz közel álló feldolgozásokat.

Február 21. Péntek

Pénteken mindenki a munka/tanulás/túlélés hőse, tehát kijár az ünneplés és egy adag önfeledt szórakozás. A pesti éjszaka számtalan jobbnál jobb lehetőséget kínál tálcán a bulizni vágyóknak, és az egyik legjobb fogásnak a Nightdrive által szervezett Mashkulture szülinapi buli ígérkezik. A Toldiban a Los Angeles-i Soulsection kiadó beatmakere, IAMNOBODI, valamint a hazaiakat erősítendő Cadikól kezdve a Headshotboyzig sok magyar lemezlovas szolgáltatja a talpalávalót.

Február 22. Szombat

A hét, sőt elfogultan állíthatjuk, hogy egyelőre az év fénypontjaként szombaton a pszichedélia-őshazából, ismertebb nevén Kaliforniából érkező Wooden Shjips zenekar koncertjét hallgathatjuk meg az A38-on. A kritikusok által gyakran egekig magasztalt, egyesek által a "világ legjobb pszichedelikus rock zenekarának" kikiáltott San Franciscó-i kvartett zenéjében a hatvanas évek LSD-vel fűszerezett zenei öröksége mellett ott van a hangos rock'n'roll és a kísérletező-improvizáló hajlam is, a Wooden Shjips hallucináció-színű zaja tehát olyasmi, amit hallani kell élőben. A banda negyedik, Back to Land című lemezét népszerűsíti világszerte, és budapesti koncertjüket a helyi pszich-rock banda, a Middlemist Red fellépése előzi meg.

Február 23. Vasárnap

Akik örömmel mozognak a space rock-stoner-post-metal íven, akár a rakparton is éjszakázhatnak a szombati Wooden Shjips után, mert a hét utolsó napjára megint az A38 kínálja a legizgalmasabb hallgatnivalót: Scott Kelly, az oaklandi Neurosis énekes/gitárosa akusztikus hangszerelésben adja elő folkos szólóanyagát, így a kultikus zenekar hívei mellett még azok is élvezhetik a koncertet, akik a kábult fejrázás helyett inkább csak elmerülnének a hétfők gondolatával mérgezett vasárnap estékre illetve a Scott Kelly and the Road Home hangzására is jellemző depresszióba hajló letargiában.

Albumajánló: Lajkó Félix- Mező

Ha 2014-ben közvélemény-kutatást tartanánk arról, hogy mi korunk legszexibb hangszere, majdnem bizonyosan a gitár vinné a pálmát; valószínűleg dobogós helyen végezne a dob, esetleg a zongora, de valószínűtlen, hogy a citera szerepelne a toplistán. Viszont az a helyzet, hogy tavaly óta szól egy ütős érv amellett, hogy ez a hangszer igenis menő.

Ez az érv pedig nem más, mint Lajkó Félix 2013-ban megjelent, Mező című citeralemeze. A zenészt elsősorban hegedűvirtuózként ismerjük, de nem mellékesen egy másik hangszernek is világklasszis bűvölője (a több tucat egyéb hangszeren túl, amin valószínűleg a bolygó népességének 99,9%-ánál jobban játszik). Habár korábban is vett fel citerás számokat, most szentelt először egy egész albumot ennek a kissé hanyagolt és poros hangszernek, megmutatván a világnak, hogy mennyi lehetőség is rejlik benne. A művész tizenkettedik lemezén szinte egymásba olvadnak a hangulatfestő, költői című trackek (Szellő, Forgalom, Hajszál vagy a címadó Mező) és sodornak bele az őrült, szédítő és mégis üde és tiszta kakofóniába.

A lemez belső borítójáról megtudhatjuk, hogy Lajkó Félix 1983-ban kapta meg élete első citeráját és 30 évvel később, első citeraalbumának megjelenésekor is még mindig ugyanazon az édesanyjától kapott hangszeren pengeti a húrokat. A citerás-hegedűs már az általa képviselt műfajból adódóan (habár ezt a műfajt a legkevésbé sem lehet létező címkékkel behatárolni) kívül esik a zeneszeretők többségének látószögéből, de emellett még hazánk egyik legszimpatikusabban antiszociális és excentrikus figurája is, aki interjút nem szeret adni, koncertjein meg se szólal, bár miért is tenné, mikor minden mondanivalóját zenéjében fejezheti ki; ő egy minden porcikájában Zenész, az elemi őserő és tehetség földi helytartója, akinek ugyan nehezére esik a hétköznapok viszontagságait elviselni, viszont határokon és stílusokon átívelve képes lelkekig hatoló muzsikát kreálni.

Sokan azt mondják, hogy a könnyen felismerhető, jellegzetes hangzás annak a jele, hogy Lajkó Félix nem képes megújulni; habár a Mező hangzásában és hangulatában tényleg nem üt el az eddigi Lajkó-lemezektől és nem érdemes koncepciót vagy hagyományos értelemben vett felépítettséget keresni benne, végighallgatva a tizennégy dalt betekinthetünk egy csapongó és nyughatatlan elmébe, és mi is elsodródhatunk a hullámzó gondolat -és hangörvénnyel. Lajkó Félix zenéje soha nem lesz elegáns éttermek vagy divatbemutatók aláfestőzenéje, de kiválóan illik például döcögős utakon kocsikázáshoz, élénk pálinkafogyasztáshoz és gulyásfőzéshez. A lemez varázsa nem pusztán a zenész virtuozitásában rejlik (habár néha nehéz elfogadni, hogy tényleg csak egy ember játssza azt az ezer szólamosnak tűnő dallamot), hanem abban a hangulatban, amibe ez az 50 percnyi citeraszó keríti az embert. Ez a zene egyszerre alföldi homokvihar, eső után vadul csobogó hegyi patak és fáradhatatlanul ficánkoló kölyökkutya (lásd Kuvasz című szám); nagyon magyar és eközben nagyon is univerzális.

Ugyan valószínűtlen, hogy  Lajkó Félix hegedű -vagy citeramuzsikája kitör rétegzene mivoltából, aki - az egyébként számomra teljesen érthetetlen - fenntartásait félretéve ad egy esélyt valami újnak és szokatlannak és hajlandó megismerkedni a világzene/népzene egyébként világszerte ismert és szeretett hazai képviselőjével, talán ráébred, hogy a zenei komfortzónán kívül is létezhet egy (vagy végtelen sok) csodálatos világ.

56. Grammy-gála, 2014. január 26.

Holnap, azaz január 26-án, itthoni idő szerint este 6-tól kezdődik a zenevilág Oscar-gálája, az egyáltalán nem kerek, 56. alkalommal megrendezésre kerülő Grammy díjátadó ünnepség. Az angolszász zenei élet krémje Los Angelesben gyűlik össze, hogy jól megünnepelje saját magát, és hogy megtudja, ki volt közülük a legmenőbb a 2013-as évben. Hogy ki fogy nyerni? A spekuláció inkább a jelölések decemberi kihirdetése előtt lett volna érdekes, és habár a nyerteseket illetően még mindig érhetnek minket meglepetések, a tipikus sémából és a jelölések számából pusztán statisztikailag előrejelezhető, kik kapják az arany gramofonokat. Ebből kiindulva például ha a dicsőségben és fényárban visszatérő Daft Punk vagy a saját karrierjének csúcsait döntögető Justin Timberlake nem lesz a díjazottak között, megeszem a kalapom. A Grammy-gála történéseit mindenesetre érdemes lesz követni a távolból is, hiszen a díjátadások közt számos szuperexkluzív produkciót láthatunk, mivel szinte az összes jelölt tiszteletét teszi a színpadon, így közös műsorszámmal érkezik Mrs. Jay-Z és Mr. Beyoncé, de még az örökifjú popdíva Madonna is. Ha ez nem lenne elég indok a vasárnapi éjszakázáshoz, fontos megjegyeznünk, hogy idén magyar vonatkozás is akad, hiszen Presser Gábor és Adamis Anna jó eséllyel indul a Legjobb Rap Dal díjáért. (Természetesen Kanye West New Slaves című számáról van szó, melyben a Gyöngyhajú lány hangmintája hallható. A hivatalos jelölésben korrekt módon feltüntették a két magyar zeneszerző nevét is, tehát egy szavunk sem lehet.)
A teljes gálát egyenes adásban lehet követni a hivatalos honlapon.

Egy tökéletes világban pedig a következőképpen osztanák ki az általam követett fősodorbeli kategóriák szobrocskáit:

Videókazetta: Black Lips- Boys in the Wood (videoklip)

Az atlantai rosszcsont-rock banda, a Black Lips márciusban megjelenő, Underneath the Rainbow című vadonatúj lemezéről már decemberben meghallgathattuk a első, a korábbiaknál bluesosabbra és tökösebbre sikerült Boys in the Wood című beharangozó dalt, pár nappal ezelőtt pedig a nagyérdemű elé tárták a számhoz tartozó videót is. A klipben a címhez méltóan fiúk művelnek mindenféle tizennyolc-karikás, fiús dolgot az erdő sötét mélyén: van itt drog, erőszak és testnedvek, és bár érzékeny lelkületűeknek nem ajánlott a videó megtekintése, mind a képi világot, mind a a bandára jellemző hangzást körüllengi az a pimaszság és szórakozottság, ami miatt nem kell és nem is lehet véresen komolyan venni az egészet. A videót Matt Swinsky, valamint a Spring Breakers című filmben is felbukkanó gengszterfivérek, azaz az ATL Twins néven futó rendezőpáros jegyzi, akiknek korábbi munkáit sem a gyerekbarát, cukormázas stílus jellemzi. A nagyrészt Nashville-ben felvett új lemez elkészítésében pedig nem más, mint a Black Keys-ből ismert dobos, Patrick Carney segédkezett. A Vice gondozásában megjelenő album tehát március 18-án érkezik, és csak remélni tudjunk, hogy legalább olyan jó lesz, mint a beharangozó Boys in the Wood, és hogy a Black Lips magabiztosan döcögő szekere idén talán kis hazánkba is elér.

Íme a videó:

Bye-bye 2013!

A tökéletes december receptjéből az örök klasszikusok, mint a karácsonyfadíszítés, megfűszerezve az összes fára szánt szaloncukor felzabálásával, vagy a karácsonyi pulyka odaégetése,esetleg a jegesre fagyó porhó és a hógolyózástól jegesre fagyó ujjak (hallod kedves univerzum!?!) illetve a 30%-kal leértékelt rénszarvasos pulcsitól vérszemet kapó pénzt költeni vágyók versenyfutása és persze a kötelező szilveszteri alkoholmámor mellett az év végi listák sem hiányozhatnak. Az emberek nagy része szükségesnek érzi összegezni, hogy mi volt jó vagy kevésbé jó életének és a világ működésének előző 365 napos szakaszában, hogy aztán világmegváltó konzekvenciákat vonjon le, és nagy fogadalmakkal, illetve még nagyobb reményekkel vágjon neki a következő 365 napnak. A zenei lapok és blogok különösen szeretnek évösszegezni, olvasóközönségük pedig szereti mélységesen sértve érezni magát, ha az adott lista esetleg nem tartalmazza az ő kedvencüket vagy mert szerintük Kanye West egyáltalán nem az évezred legzseniálisabb előadója hanem simán egy douchebag (titeket azért kicsit megértelek, kedves hőbörgők). Ez csak egyike azoknak az okoknak, amiért mi nem fogunk top 10 idei album/videó/és a többi listát készíteni, a másik ok pedig az, hogy én idén inkább 50+ évvel ezelőtti zenékkel ismerkedtem meg, az új zenéket pedig általában 1-2 éves csúszással tudom csak megszeretni, Lindát pedig idén eléggé lefoglalta a bolygó bebarangolása, úgyhogy csak egy icipici listát készítünk, aminek világmegváltó konzekvenciáját már itt, a legelején levonnám: 2013 nagyon tuti év volt, de 2014 egész biztosan még sokkal tutibb lesz! Nagyon boldog jövő évet mindenkinek, puszi!

Undercover #6: Top 10 Seven Nation Army Cover

Miben rejlik az igazán jó cover titka? (Elsősorban abban, hogy az eredeti legalábbis White Stripes legyen.) Másodsorban pedig abban, hogy a feldolgozás ügyesen balanszírozzon a vallásos tiszteletet és az újító szellemű kreativitást összekötő hídon, ahonnan nagyon könnyű a csúfos bukás mocsarába pottyanni. A Seven Nation Army a világ egyik legprimitívebb és legzseniálisabb rockhimnusza, amit egyrészt könnyen és sokféleképpen lehet újragondolni, mert primitív és zseniális, másrészt nagyon nehéz nagyon jól átformálni, mert óriási felelősség hárul a merész vállalkozókra, ha egy ilyen alapdarabról van szó. Azért persze sokan hozzányúltak A Dalhoz, sokan elvéreztek, de születtek egészen cuki és egészen dögös coverek is, íme a legemlékezetesebbek:

10. Marcus Collins- Ide teszem utolsó helyre (!) mert egyébként ez a Marcus gyerek egy egész kellemes, rádióbarát dalt csinált Jack White recsegős indulójából, egyetlen óriási probléma van csak vele: nem igazán hangsúlyozza, hogy nem saját dalról van szó (persze ezt valószínűleg csak azok nem tudhatják, akik egy másik naprendszerből érkeztek hozzánk) és ezért elég masszív dacos sértődöttséget vált ki annak ellenére, hogy nagyon is fülbemászó.

9. Jesse Greenberg- Itt ez a lány, akivel nem is olyan rég tele voltak az internetek mert hát nagyon szép hangja van meg ilyenek. Kellett ennek a dalnak egy ilyen vonyítós verzió is, hogy azok is örömmel nézhessék/hallgathassák, akik nem Jack White-ra csorgatják a nyálukat.

8. Holly Henry- Róla ma hallottam először, de a 25 másodperces kutatómunka során kiderlüt, hogy az amerikai Voice tehetségkutató indulója volt, meg egyike a csillió jutub-covergyárosnak, akiket imád a világháló. És egyébként meg is érdemli, mert haláli cuki, és egy tündérmese soundtracket varázsolt ebből az eredetileg nyers és vad mesterműből.

7. The Glitch Mob- Ez mondjuk nem igazán cover hanem remix, de minden elektronikához fűződő ellenérzésemmel szembemenvén azt kell mondjam, hogy ez a birodalmi lépegetős hangulat kiválóan passzol a nótához (és így talán a kizárólag gépzenén felcseperedő fullcapes tinik is könnyebben meg tudják emészteni)

6. Melanie Martinez- Minden létező ország minden tehetségkutatójának minden szériájában kell legyen egy excentrikus furabogár, aki lehet utálni meg szeretni meg művészlelkezni meg időben kiejteni. Szeretném azt hinni, hogy ez az átdolhozás az ő érdeme, mert egészen varázslatosra sikerült.

5. Vitamin String Quartet- White Stripes komolyzenei köntösben, őrület! Lenyűgöző, hogy hegedűn (meg a cappella) minden, de tényleg minden milyen elegáns, finom és fennkölt lesz.

4. Ben L'Oncle Soul- Ez az ember csodálatos, nincs több hozzáfűznivalóm.

3. Nostalgia 77- Hölgyeim és uraim, így kell tökéletesen eltalált covert gyártani: füstös, szekszi, újító és mégis alázatos, csillagos hatos!

2. Jimmy Page + The Edge + Jack White- maga a csoda <3333333333

1. The White Stripes- Nem, az van, hogy ennél jobb soha nem fog születni, hiába próbálkoznak ilyen Led Zeppelinesek és hasonlók. $*$*WhItE*StRiPeS*FoReVeR*$*$

Adventi Koncertkörkép, avagy Ide Mennénk Ha Lenne Életünk Az Ünnepek Előtt

December beköszöntével hivatalosan is megkezdődik a karácsonyra való hangolódás időszaka, s habár a bevásárlóközpontok már október óta harsogják a meghittséget és a szeretetet  végtelen vakító égősorral, óriási leértékelésekkel és hatalmas plasztik télapókkal (+ rettenetes és ijesztő zenélő jegesmedvékkel), ez a bő három hét teljes mértékben elég arra, hogy kicsit hátradőljünk, és hagyjuk, hogy a nyugalom és az extra cukorbevitel által előidézett endorfináram átjárja testünk-lelkünk, és átadjuk magunkat az ünnepi életérzésnek. Ehhez nagyban hozzájárulhat egy kis élőzene, ami nem csak a hangolódásban segíthet, de a karácsonyt körüllengő szombati munkanapok, leadási határidők, vizsgák és végeláthatatlan bevásárló listák okozta világvége-hangulatot is képes enyhíteni. Íme nyolc zenés program az adventi időszakra.