Ez az érv pedig nem más, mint Lajkó Félix 2013-ban megjelent, Mező című citeralemeze. A zenészt elsősorban hegedűvirtuózként ismerjük, de nem mellékesen egy másik hangszernek is világklasszis bűvölője (a több tucat egyéb hangszeren túl, amin valószínűleg a bolygó népességének 99,9%-ánál jobban játszik). Habár korábban is vett fel citerás számokat, most szentelt először egy egész albumot ennek a kissé hanyagolt és poros hangszernek, megmutatván a világnak, hogy mennyi lehetőség is rejlik benne. A művész tizenkettedik lemezén szinte egymásba olvadnak a hangulatfestő, költői című trackek (Szellő, Forgalom, Hajszál vagy a címadó Mező) és sodornak bele az őrült, szédítő és mégis üde és tiszta kakofóniába.
A lemez belső borítójáról megtudhatjuk, hogy Lajkó Félix 1983-ban kapta meg élete első citeráját és 30 évvel később, első citeraalbumának megjelenésekor is még mindig ugyanazon az édesanyjától kapott hangszeren pengeti a húrokat. A citerás-hegedűs már az általa képviselt műfajból adódóan (habár ezt a műfajt a legkevésbé sem lehet létező címkékkel behatárolni) kívül esik a zeneszeretők többségének látószögéből, de emellett még hazánk egyik legszimpatikusabban antiszociális és excentrikus figurája is, aki interjút nem szeret adni, koncertjein meg se szólal, bár miért is tenné, mikor minden mondanivalóját zenéjében fejezheti ki; ő egy minden porcikájában Zenész, az elemi őserő és tehetség földi helytartója, akinek ugyan nehezére esik a hétköznapok viszontagságait elviselni, viszont határokon és stílusokon átívelve képes lelkekig hatoló muzsikát kreálni.
Sokan azt mondják, hogy a könnyen felismerhető, jellegzetes hangzás annak a jele, hogy Lajkó Félix nem képes megújulni; habár a Mező hangzásában és hangulatában tényleg nem üt el az eddigi Lajkó-lemezektől és nem érdemes koncepciót vagy hagyományos értelemben vett felépítettséget keresni benne, végighallgatva a tizennégy dalt betekinthetünk egy csapongó és nyughatatlan elmébe, és mi is elsodródhatunk a hullámzó gondolat -és hangörvénnyel. Lajkó Félix zenéje soha nem lesz elegáns éttermek vagy divatbemutatók aláfestőzenéje, de kiválóan illik például döcögős utakon kocsikázáshoz, élénk pálinkafogyasztáshoz és gulyásfőzéshez. A lemez varázsa nem pusztán a zenész virtuozitásában rejlik (habár néha nehéz elfogadni, hogy tényleg csak egy ember játssza azt az ezer szólamosnak tűnő dallamot), hanem abban a hangulatban, amibe ez az 50 percnyi citeraszó keríti az embert. Ez a zene egyszerre alföldi homokvihar, eső után vadul csobogó hegyi patak és fáradhatatlanul ficánkoló kölyökkutya (lásd Kuvasz című szám); nagyon magyar és eközben nagyon is univerzális.
Ugyan valószínűtlen, hogy Lajkó Félix hegedű -vagy citeramuzsikája kitör rétegzene mivoltából, aki - az egyébként számomra teljesen érthetetlen - fenntartásait félretéve ad egy esélyt valami újnak és szokatlannak és hajlandó megismerkedni a világzene/népzene egyébként világszerte ismert és szeretett hazai képviselőjével, talán ráébred, hogy a zenei komfortzónán kívül is létezhet egy (vagy végtelen sok) csodálatos világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése