Philosophony #1: A Tehetség Dícsérete

Mindig is úgy gondoltam, hogy a legirigylésreméltóbb ember nem az, akinek a legnagyobb medencéje van, vagy a legszebb aranyszínű haja, hanem elsősorban az, aki kiemelkedően kiemelkedő valamiben. Legyen szó atomfizikáról, hegymászásról vagy rajzfilm grafikáról, van valami lenyűgöző és instant tiszteletet és csodálatot ébresztő az olyan vitán felül álló tehetségben, ami képes újraéleszteni az emberiségbe vetett, néha mocsárba süllyedő hitünket és igazolja, hogy azért az ember tulajdonképpen elég jól kitalált teremtmény. Legalábbis ők mindenképp, akik határokat feszegetnek, zseniálisan újszerűt vagy örök érvényűt alkotnak, és akiket végső soron nem is lehet (ez így nem igaz, a híresen bájos magyar kommentkultúra többek közt remek bizonyíték arra, hogy lehet, tehát mondjuk inkább azt, hogy értelmetlen és felesleges) irigyelni és utálni, mert egyszerűen egészségesebb elismerni őket és örülni nekik és a teljesítményeiknek, valamint a munkájuk sokszor általunk is fogyasztható gyümölcsének.

Ez a gondolatmenet persze hatványozottan kivetíthető a zenészekre. A csodálat itt persze általában olcsóbban megvehető, mint mondjuk absztrakt festészet esetében, esetemben nagyjából egy karcosabb énekhangba és 5+ akkordba kerül, de ha eltekintünk a színpadi fényekben és diszkrét alkoholmámorban különösen gyönyörűnek tetsző gitáros látványától és a legdallamosabb-és-legkönnyebben-emészthető-egész-közönség-által-ismert dal közös kántálásakor érzett eufóriától, ritkán, nagyon ritkán megtörténhet valami ennél is nagyobb varázslat. Az a varázslat, aminek bűvigéje nem más, mint a lehengerlő, elsöprő intenzitású, nagybetűs Őstehetség. Mint mondtam, egy szép énekhang vagy egy kellemesen csengő összhangzás is kérdés nélkül megérdemli a tehetség-címkét, mert bárki, aki képes zenét csiholni valamilyen segédeszközzel vagy anélkül, a fejemben automatikusan az evolúció fájának legmagasabb ágára kerül és feltétlen tiszteletemet élvezi, de a kérdőjelektől mentes abszolút csodálatot, a rajongás sokszor hormonok és külső behatások által összekuszált érzésétől mentes bűvöletet csak csekély számú kivételes tehetség képes előidézni. Persze így sem lehet teljesen elvonatkoztatni a személyes preferenciáktól, mert legyen szó mondjuk a lemezeket zseniálisan pörgető DJ-ről vagy a billentyűket villámsebességgel püfölő kortárs zongoraművészről, esetemben ez a transz-közeli állapot nem fog fellépni, hiszen elengedhetetlen, hogy a zene tetsszen, de erről majd egy következő posztban szeretnék filozofálni. 

Csak hogy illusztráljam a gondolatot: sajnos nem sok Hendrix koncerten jártam, de majdnem biztos, hogy ő lehetett egy ékes példája ennek a jelenségnek, amikor a virtuozitás és a tehetség szinte pofán csap, amihez már gyakorlatilag csak kellemes adalék az, hogy a zene mondjuk fület és lelket simogatóan jó. Másik példának Matt Corby-t tudnám felhozni, akihez hasonló pofátlanul tehetséges zeneszerzők és előadók nyilván ezrével léteznek még a világon kvázi ismeretlenségben, és akinek esetében persze nem nagyon lehet elvonatkoztatni a roppant szerencsés ausztrál csomagolástól, de azt a fajta erőlködésmentes, mélyről jövő és lehengerlő muzikalitást, amit ő képvisel, nem lehet nem megemlíteni.

A legeslegjobb példa, a minden elfogultságtól mentes csodálat tárgya azonban nem egy rockzenész, nem egy 15 oktávot kiénekelni képes pacsirtahangú énekesnő, hanem egy magyar hegedűs, Lajkó Félix. Felvételen már végtelenszer, de élő adásban pár hete láttam-hallottam először ezt az excentrikus, minden porcikájában színtiszta zene jelenséget, akit jó lenne reality-k, sőt híradó helyett is mutogatni a népnek, vagy inkább nem is lenne jó, mert zenéjének varázsereje pont megismételhetetlenségében és furcsa meghittségében rejlik. Mert ez a figura, akin egyértelműen látszik, hogy az élet olyan kényszerűségeit, mint a szociális érintkezés kínkeservesen éli meg, és aki hangszere nélkül látszólag csak félemberként botladozik a zajos szürke hétköznapokban, egy sokkal szebb és boldogabb dimenzióba lép át amikor hegedülni kezd, és viszi magával hallgatóit is, legyenek azok ketten vagy kétezren, neki aztán teljesen mindegy. Annyira igazi és hiteles, miközben olyan kivételes, majdhogynem hihetetlen dolgokat művel azzal a hangszerrel, hogy a külső szemlélő csak ámul-bámul, és vele együtt lebeg a zenében. Lehet szeretni vagy nem szeretni a sajátos hangvételben tolmácsolt népzene alapú muzsikáját de az vitathatatlan, hogy ez az ember nem zenét játszik, hanem a zene játssza őt, és az a fajta ősi és nyers tehetség, az a körülírhatatlan és lenyűgöző erő, amit ő és a hozzá hasonló néhány sámán (mert mezei halandók ilyet nem csinálhatnak, legalábbis sámánnak kell lenniük) képvisel, túlmutat a képzettségen és az egyszerű virtuozitáson, ez belülről jön, felülír előítéletet, józan észt és egész egyszerűen varázslat, na.

Tehát azt az idealista hippi konklúziót vonnám le, hogy ezt a varázslatot kéne meglátni és megélni minél többször és minél több formában, mert megbizonyosodni arról, hogy mennyi fantasztikus ember és fantasztikus tehetség él köztünk az talán a magukat utálkozásban és elégedetlenkedésben kiélő örök boldogtalanok számára is elég stabil kapaszkodó. És ha valaki nem egy a néhány szerencsés kiválasztott közül (amire azért sajnos statisztikailag nagyon nagy az esély), menjen el és hallgassa vagy nézze meg valamelyik csodálatosan őrült-őrülten csodálatos embertársát és/vagy munkásságát, hogy gyönyörködhessen, feltöltekezhessen és inspirálódhasson.