Téli túlélőkalauz: Február 17-23.

Február valószínűleg a világ egyik legagyafúrtabb összeesküvése, hiszen annak ellenére, hogy naptár szerint a legrövidebb hónap, mégis az év leghosszabb és legvontatottabb időszakának tűnik. Az ünnepek utáni melankóliát felváltja a türelmetlen tavaszvárás, és az általában nyálkás-latyakos idő sem segít gyorsabban átlendülni a csigalassú, szobába zárkózó-agonizáló februári napokon. A befordulást és csendben szenvedést elkerülendő érdemes beiktatni egy-egy lélekmelengetést, például egy jó koncertet, amely visszaadhatja életkedvünket és a világba vetett hitünket. Szerencsére a tél utolsó előtti hetének minden napjára bőven akad zenei csemege, ezekből szemezgettünk.

Február 17. Hétfő

Erősen indul a hét, ugyanis a Papp László Sportarénában egy igazi nagyágyú, a brit Deep Purple ad koncertet hétfőn. Az 1968-ban alakult zenekar nem csak a szoba-rocksztárok egyik kedvenc riffjét, hanem a rocktörténelem számos egyéb klasszikusát is szolgáltatta a világnak az elmúlt 45 évben. Az országot már többször megjárt Deep Purple most friss, Now What?! című lemezével érkezik Budapestre, és a hard rock nagy öregjei remélhetőleg még ugyanazzal a lendülettel csapnak a húrok közé, mint például az előzenekarukként fellépő Ivan &The Parazol.

Február 18. Kedd

Ha kedd, akkor Random Trip: a végtelen műfajt átölelő improvizációs koncertsorozat eheti fejezetében a berlini The Hoo zenekar fellépését is meghallgathatjuk, majd tovább ringatózhatunk a Duna és a zenei projekt szokásos résztvevői által kreált hangtenger hullámain a kikötőhelyére visszatért, kicsinosított A38 hajón.

Február 19. Szerda

Szerdán a Kuplung felé érdemes venni az irányt, ahol két magyar banda, az Ask the Dust és a Lifespan játszik alternatív, funkos tavaszváró rockot.

Február 20. Csütörtök

A pénteki ereszdelahajam előtt testnek és léleknek is jól eshet egy kis lágy muzsikaszó, így Frenk akusztikus, egyszálgitáros koncertje az Iskolában  ideális választásnak bizonyul csütörtökre. A művész úr rendszeresen lép fel ilyen magányos felállásban, és saját számai mellett gyakran játszik John Lennon és egyéb szívünkhöz közel álló feldolgozásokat.

Február 21. Péntek

Pénteken mindenki a munka/tanulás/túlélés hőse, tehát kijár az ünneplés és egy adag önfeledt szórakozás. A pesti éjszaka számtalan jobbnál jobb lehetőséget kínál tálcán a bulizni vágyóknak, és az egyik legjobb fogásnak a Nightdrive által szervezett Mashkulture szülinapi buli ígérkezik. A Toldiban a Los Angeles-i Soulsection kiadó beatmakere, IAMNOBODI, valamint a hazaiakat erősítendő Cadikól kezdve a Headshotboyzig sok magyar lemezlovas szolgáltatja a talpalávalót.

Február 22. Szombat

A hét, sőt elfogultan állíthatjuk, hogy egyelőre az év fénypontjaként szombaton a pszichedélia-őshazából, ismertebb nevén Kaliforniából érkező Wooden Shjips zenekar koncertjét hallgathatjuk meg az A38-on. A kritikusok által gyakran egekig magasztalt, egyesek által a "világ legjobb pszichedelikus rock zenekarának" kikiáltott San Franciscó-i kvartett zenéjében a hatvanas évek LSD-vel fűszerezett zenei öröksége mellett ott van a hangos rock'n'roll és a kísérletező-improvizáló hajlam is, a Wooden Shjips hallucináció-színű zaja tehát olyasmi, amit hallani kell élőben. A banda negyedik, Back to Land című lemezét népszerűsíti világszerte, és budapesti koncertjüket a helyi pszich-rock banda, a Middlemist Red fellépése előzi meg.

Február 23. Vasárnap

Akik örömmel mozognak a space rock-stoner-post-metal íven, akár a rakparton is éjszakázhatnak a szombati Wooden Shjips után, mert a hét utolsó napjára megint az A38 kínálja a legizgalmasabb hallgatnivalót: Scott Kelly, az oaklandi Neurosis énekes/gitárosa akusztikus hangszerelésben adja elő folkos szólóanyagát, így a kultikus zenekar hívei mellett még azok is élvezhetik a koncertet, akik a kábult fejrázás helyett inkább csak elmerülnének a hétfők gondolatával mérgezett vasárnap estékre illetve a Scott Kelly and the Road Home hangzására is jellemző depresszióba hajló letargiában.

Albumajánló: Lajkó Félix- Mező

Ha 2014-ben közvélemény-kutatást tartanánk arról, hogy mi korunk legszexibb hangszere, majdnem bizonyosan a gitár vinné a pálmát; valószínűleg dobogós helyen végezne a dob, esetleg a zongora, de valószínűtlen, hogy a citera szerepelne a toplistán. Viszont az a helyzet, hogy tavaly óta szól egy ütős érv amellett, hogy ez a hangszer igenis menő.

Ez az érv pedig nem más, mint Lajkó Félix 2013-ban megjelent, Mező című citeralemeze. A zenészt elsősorban hegedűvirtuózként ismerjük, de nem mellékesen egy másik hangszernek is világklasszis bűvölője (a több tucat egyéb hangszeren túl, amin valószínűleg a bolygó népességének 99,9%-ánál jobban játszik). Habár korábban is vett fel citerás számokat, most szentelt először egy egész albumot ennek a kissé hanyagolt és poros hangszernek, megmutatván a világnak, hogy mennyi lehetőség is rejlik benne. A művész tizenkettedik lemezén szinte egymásba olvadnak a hangulatfestő, költői című trackek (Szellő, Forgalom, Hajszál vagy a címadó Mező) és sodornak bele az őrült, szédítő és mégis üde és tiszta kakofóniába.

A lemez belső borítójáról megtudhatjuk, hogy Lajkó Félix 1983-ban kapta meg élete első citeráját és 30 évvel később, első citeraalbumának megjelenésekor is még mindig ugyanazon az édesanyjától kapott hangszeren pengeti a húrokat. A citerás-hegedűs már az általa képviselt műfajból adódóan (habár ezt a műfajt a legkevésbé sem lehet létező címkékkel behatárolni) kívül esik a zeneszeretők többségének látószögéből, de emellett még hazánk egyik legszimpatikusabban antiszociális és excentrikus figurája is, aki interjút nem szeret adni, koncertjein meg se szólal, bár miért is tenné, mikor minden mondanivalóját zenéjében fejezheti ki; ő egy minden porcikájában Zenész, az elemi őserő és tehetség földi helytartója, akinek ugyan nehezére esik a hétköznapok viszontagságait elviselni, viszont határokon és stílusokon átívelve képes lelkekig hatoló muzsikát kreálni.

Sokan azt mondják, hogy a könnyen felismerhető, jellegzetes hangzás annak a jele, hogy Lajkó Félix nem képes megújulni; habár a Mező hangzásában és hangulatában tényleg nem üt el az eddigi Lajkó-lemezektől és nem érdemes koncepciót vagy hagyományos értelemben vett felépítettséget keresni benne, végighallgatva a tizennégy dalt betekinthetünk egy csapongó és nyughatatlan elmébe, és mi is elsodródhatunk a hullámzó gondolat -és hangörvénnyel. Lajkó Félix zenéje soha nem lesz elegáns éttermek vagy divatbemutatók aláfestőzenéje, de kiválóan illik például döcögős utakon kocsikázáshoz, élénk pálinkafogyasztáshoz és gulyásfőzéshez. A lemez varázsa nem pusztán a zenész virtuozitásában rejlik (habár néha nehéz elfogadni, hogy tényleg csak egy ember játssza azt az ezer szólamosnak tűnő dallamot), hanem abban a hangulatban, amibe ez az 50 percnyi citeraszó keríti az embert. Ez a zene egyszerre alföldi homokvihar, eső után vadul csobogó hegyi patak és fáradhatatlanul ficánkoló kölyökkutya (lásd Kuvasz című szám); nagyon magyar és eközben nagyon is univerzális.

Ugyan valószínűtlen, hogy  Lajkó Félix hegedű -vagy citeramuzsikája kitör rétegzene mivoltából, aki - az egyébként számomra teljesen érthetetlen - fenntartásait félretéve ad egy esélyt valami újnak és szokatlannak és hajlandó megismerkedni a világzene/népzene egyébként világszerte ismert és szeretett hazai képviselőjével, talán ráébred, hogy a zenei komfortzónán kívül is létezhet egy (vagy végtelen sok) csodálatos világ.