Videókazetta #2: It Might Get Loud (2008)

Egyrészt kétségbeejtően hosszú ideje nem volt Jack White-tartalmú poszt, másrészt ez A Film, Amiről Mindenképp, Feltétlenül Írni Akartam, már a kezdetek előtt, úgyhogy egy egész cikknyi ömlengés következik a zenei dokumentumfilmek Beatles-éről, az It Might Get Loud-ról.

Pörölycápákról szóló dokumentumfilmet az ember ideális esetben akkor néz meg, ha szenvedélyesen érdeklődik a pörölycápák titokzatos élete iránt, mint ahogy zenészekről szóló dokumentumfilmet is feltehetőleg a szereplők, illetve a tematika alapján választunk. Na most, ha ez a tematika, idézem, "az elektromos gitár filozófiája", az elmélkedő trió pedig az ír szupersztár U2-s The Edge-ből, a rocklegenda gigamegaszupersztár Led Zeppelin-es Jimmy Page-ből, illetve Őméltósága Jack White-ból áll, ott már csak a józan ész és ítélőképesség is azt diktálja, hogy ez egy muszájlátni film.

Davis Guggenheim 2008-as filmje megtestesít mindent, amit egy zene-filmtől elvárhatunk. A három különböző műfajt és generációt képviselő szereplő mind tökéletes választás volt, hiszen egyrészt tehetségük és népszerűségük kérdésen felül áll, másrészt így három különböző generáció és műfaj képviselőit is meg tudják szólítani és bevonni a bűvkörbe. Már a kezdő jelenet (lásd feljebb) is annyira zseniális, hogy elsírom magam a gyönyörűségtől: Jack White kólásüvegből, egy darab lécből és pár drótból gitárt szerel, bónusz tehénbőgéssel a háttérben, és mindezt olyan flegma eleganciával teszi hogy az ember lánya még akkor is szerelembe esik, ha egyébként előtte egyáltalán nem fűzték gyengéd érzelmek Jack White-hoz, bár ezt az állapotot nem ismerem. 

A lenyűgöző kis előszó után persze megjelenik a két másik gitárvirtuóz is, és a film remekül egyensúlyoz hármuk élettörténete, meséi és a közös örömzenélgetés + filozofálgatás között. Ősrégi felvételek Jimmy Page tinikori bandájáról, kirándulás The Edge és Bono gimijébe, valamint Jack White beszélgetése gyermekkori önmagával (<3) zenéről, modern technológiáról és elhivatottságról, meg ilyesmi. Az egész egy kicsit kaotikus, kicsit elvont, és mégis, a végén egy teljes és kerek összképet kapunk a rocktörténelemről, a gitár ideológiájáról és szeretetéről, és egész biztosan kedvet kapunk egy kis zenélgetéshez és rocksztárkodáshoz.

Nem mellékesen megjegyezném, hogy mindhárom gitáros szerepel az illusztris Rolling Stone magazin  A Világ 100 Legjobb Gitárosa listáján, Jack White 70. helyen (elavult már a lista, na), The Edge a 38.-on, Jimmy Page pedig a 3. helyen, mindössze Eric Clapton-nal és Jimi Hendrix-szel maga előtt. Ezek után nem csoda, hogy a közös jammelgetés olyan fület gyönyörködtető hangorgiát eredményez, amit talán csak azzal lehetne tetőzni, ha mondjuk Jack White levetkőzne  ha mondjuk Hendrix szelleme megjelenne és csatlakozna a muzsikáláshoz. 

  

Többet nem akarok spoilerezni, mindent összefoglalva annyit mondanék, hogy az összes középiskolában kötelezővé tenném ezt a gyöngyszemet, hogy a <insert gagyi pop vagy rágógumirock bandanév here> -en felcseperedett nemzedék is halljon-lásson valamit ami Zene, hatalmas nagy Z-vel. Tehát aki még eddig nem tette, Mindenképp, Feltétlenül Nézze Meg Az It MightT Get Loud Című Filmet!!!