A brit zene kevéssé ismert, de egyik legzseniálisabb korszakát örökíti meg Michael Winterbottom filmje, a 24 Hour Party People. Nem teljesen az igazságot mutatja be ("a legenda sokkal szórakoztatóbb"), de a film tökéletes portré egy korszakról, ami azóta is hatással van Nagy-Britannia zenészeire. És természetesen mikor máskor is lehetne aktuálisabb ennek a filmnek az újrafelfedezése, mint amikor nem csak hogy 10 éve készült el, de olyan nagy csapatai állnak össze a korszaknak, mint az Inspiral Carpets vagy a Stone Roses (utóbbiak a 2012-es Sziget Fesztivál egyik már bejelentett biztos fellépői is).
Volt egyszer egy város. Egy város, ami már előző évszázadban is leginkább egy Vörös Ördögöknek becézett csapatról volt híres. Egy város, ami az ipari forradalom alatt Anglia egyik legnagyobb városává nőtte ki magát. Itt nyílt meg a világ első vasútállomása 1830-ban, itt hasítja szét Ernest Rutherford az atomot alig 100 évvel később, és itt épült meg az első olyan számítógép, ami memóriájában tárolt programot futtatott. 1976 júniusában pedig Manchester-ben történik meg az az esemény, ami már akkor egy új zenei korszak érkezését jelezte: a Manchester Lesser Free Trade Hall-ban megtartotta egyik első koncertjét a Sex Pistols. Ezen a mára kultikussá vált eseményen mindössze negyvenkét ember jelent meg, de olyan alakok is felbukkantak köztük, mint Peter Shelley és Howard Trafford (későbbi Buzzcocks), vagy Bernard Sumner és Peter Hook (későbbi Joy Division, majd New Order). És persze nem utolsósorban jelen volt Tony Wilson, filmünk főhőse, a későbbi Mr Manchester, akkor még a Granada Television műsorvezetője.
 |
| Tony (Steve Coogan) és első felesége Lindsay (Shirley Henderson) a legendás koncerten |
Az igazi Madchester korszak azonban igazán csak majdnem 10 évvel később, a nyolcvanas évek végén indult be. 1989-ben megszületett a Stone Roses debütáló albuma, amit kritikusok azóta is az egyik valaha megjelent legfontosabb lemezként emlegetnek. Ekkora ért be Wilsonék mellékprojektje, a Haçienda klub, ami bár veszteségesen indult 1982-ben, a nyolcvanas évek második felére a rave és extasy-kultúra egyik legjelentősebb szimbólumává vált. És maradt is, egészen a kilencvenes évek közepéig, amikor a madchester-i zenék elsőségét az eladási listákon a britpop vette át, a lemezkiadó és a klub pedig pénzügyi problémák miatt be kellett, hogy zárjon.
Tony Wilson a 20. század egyik legmeghatározóbb zenei szférájának rendkívüli alakja volt. Sokan gyűlölték, híresen patkány alak volt. Mindeközben ő is azon emberek közé tartozott, aki alig szerzett belőle pénzt zeneipari munkásságából. Őt idézve: "vannak, akik pénzt csinálnak és vannak, akik történelmet." Ebből a végtelenül izgalmas időszakból mutat be a 24 Hour Party People rengeteg hihetetlen történetet, a vérrel írt szerződésektől a lövöldözésekig a Haçiendában. Steve Coogan tökéletes választás Wilson szerepére, aki a nézőkhöz kiszólva végig is narrálja a teljes filmet. Ugyanakkor ő sem játssza túl a film igazi főszereplőjét, ami pedig egyértelműen a zene. Lehet (és valamennyire azért jogos is) kritizálni a film készítőit, hogy például a Stone Rosest kihagyták, de a zenei anyag azért így is eléggé rendben van. Még ha nem is a 24 Hour Party People a világ legtökéletesebb filmje, egy szerethető és kreatív ábrázolása marad egy korszaknak, ahonnan oly sok ember életének legjobb pillanatai, legnagyobb bulijai származnak.
A 2007-ben elhunyt Tony Wilsonnal itt olvashattok még egy remek interjút, ami a film megjelenése kapcsán készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése