BYE BYE 2014!

Kedves Táskarádióblog!

Ne haragudj, amiért ennyire elhanyagoltalak az utóbbi időben, de mint tudod, az életemet és a ruháimat Párizsba, az apadhatatlan közlési kényszeremet pedig egy másik blogra telepítettem át ideiglenesen. De itt vagyunk 2014 finisvonalánál, mindjárt fejest ugrunk egy újabb, sokkal jobb, sokkal ígéretesebb évbe, de mielőtt ezt megtesszük, magunkba kell nézni és mély filozófiai kérdéseket kell feltennünk, miszerint hallottunk-e igazán jó zenét és voltunk-e igazán jó koncerteken ebben az évben.

Mely kérdésekre hosszas gondolkozás után azt a választ kell adjam hogy igen. I G E N, csupa nagy betűvel, lassan és hangosan szótagolva. Idén bőven volt nyűg és bánat és düh is, de a cukormérgezéstől még kábultan, a bejglimámor bamba boldogságfelhőjén lebegve már csak annyit látok 2014-ből, hogy soha ennyi jobbnál jobb élőzenét nem hallottam még egy éven belül és soha nem vált még valóra ennyi koncertvágyálmom mindössze pár hónap leforgása alatt.

Kivételesen szerencsésnek érzem magam, mert elég luxy zenei élményekhez jutottam idén, beleértve egy holland álomutazást, egy kellemes Szigetet, pár varázslatos párizsi koncertet, nem is beszélve a számos remek budapesti klubkoncertről, amivel a város simogatta a zeneszeretők lelkét. Bő harminc olyan előadót láttam, akit látni is akartam, meg jó pár olyat is akit nem akartam, de kellemes csalódást okozott, meg Calvin Harrist. Az évösszegző listák lázában égve tehát itt egy 10-es toplista azokkal a számokkal, amiket idén volt szerencsém élőben hallani és amelyek mindegyikénél egy kicsit meghaltam és kicsit mennybe jutottam. Nagyon boldog 2015-öt és minél hamarabbi White Stripes reuniont kívánok mindenkinek, puszi!

10. Wooden Shjips, A38

9. Fink, Sziget

8. Monster Magnet, Club 202

7. The Black Keys, Down the Rabbit Hole

6. Queens of the Stone Age, Sziget

5. The Orwells (+Parquet Courts, Benjamin Booker, Palma Violets), La Cigale

4. tUnE-yArDs, Down the Rabbit Hole

3. Bass Drum of Death, Le Bus Palladium

2. King Khan and the Shrines, Kuplung

1. Jack White, Heineken Muic Hall

Jack White és Én

Kedves Naplóm!

Így, pontosan egy hónap távlatában talán már képes leszek hisztérikus zokogás nélkül elmesélni neked, mit láttam és éreztem A Koncerten, Amire Ábrándos Tekintetű Tinilánykorom Óta Vártam.

A koncert elején Jack szeretettel megkérte a közönséget, hogy tegyék el telefonjaikat és ne csináljanak ócska minőségű felvételeket, inkább várják meg a hivatalos koncertfotókat #oneofthemillionreasonstolovejackwhite

Táskamix: Hungarian Awesomeness

Magyar "jé ez tényleg magyar" zenék, mert "jé van jó magyar zene is". De még mennyi. Fogyasszátok egészséggel, puszi!

Hungarian Awesomeness Playlist

Téli túlélőkalauz: Február 17-23.

Február valószínűleg a világ egyik legagyafúrtabb összeesküvése, hiszen annak ellenére, hogy naptár szerint a legrövidebb hónap, mégis az év leghosszabb és legvontatottabb időszakának tűnik. Az ünnepek utáni melankóliát felváltja a türelmetlen tavaszvárás, és az általában nyálkás-latyakos idő sem segít gyorsabban átlendülni a csigalassú, szobába zárkózó-agonizáló februári napokon. A befordulást és csendben szenvedést elkerülendő érdemes beiktatni egy-egy lélekmelengetést, például egy jó koncertet, amely visszaadhatja életkedvünket és a világba vetett hitünket. Szerencsére a tél utolsó előtti hetének minden napjára bőven akad zenei csemege, ezekből szemezgettünk.

Február 17. Hétfő

Erősen indul a hét, ugyanis a Papp László Sportarénában egy igazi nagyágyú, a brit Deep Purple ad koncertet hétfőn. Az 1968-ban alakult zenekar nem csak a szoba-rocksztárok egyik kedvenc riffjét, hanem a rocktörténelem számos egyéb klasszikusát is szolgáltatta a világnak az elmúlt 45 évben. Az országot már többször megjárt Deep Purple most friss, Now What?! című lemezével érkezik Budapestre, és a hard rock nagy öregjei remélhetőleg még ugyanazzal a lendülettel csapnak a húrok közé, mint például az előzenekarukként fellépő Ivan &The Parazol.

Február 18. Kedd

Ha kedd, akkor Random Trip: a végtelen műfajt átölelő improvizációs koncertsorozat eheti fejezetében a berlini The Hoo zenekar fellépését is meghallgathatjuk, majd tovább ringatózhatunk a Duna és a zenei projekt szokásos résztvevői által kreált hangtenger hullámain a kikötőhelyére visszatért, kicsinosított A38 hajón.

Február 19. Szerda

Szerdán a Kuplung felé érdemes venni az irányt, ahol két magyar banda, az Ask the Dust és a Lifespan játszik alternatív, funkos tavaszváró rockot.

Február 20. Csütörtök

A pénteki ereszdelahajam előtt testnek és léleknek is jól eshet egy kis lágy muzsikaszó, így Frenk akusztikus, egyszálgitáros koncertje az Iskolában  ideális választásnak bizonyul csütörtökre. A művész úr rendszeresen lép fel ilyen magányos felállásban, és saját számai mellett gyakran játszik John Lennon és egyéb szívünkhöz közel álló feldolgozásokat.

Február 21. Péntek

Pénteken mindenki a munka/tanulás/túlélés hőse, tehát kijár az ünneplés és egy adag önfeledt szórakozás. A pesti éjszaka számtalan jobbnál jobb lehetőséget kínál tálcán a bulizni vágyóknak, és az egyik legjobb fogásnak a Nightdrive által szervezett Mashkulture szülinapi buli ígérkezik. A Toldiban a Los Angeles-i Soulsection kiadó beatmakere, IAMNOBODI, valamint a hazaiakat erősítendő Cadikól kezdve a Headshotboyzig sok magyar lemezlovas szolgáltatja a talpalávalót.

Február 22. Szombat

A hét, sőt elfogultan állíthatjuk, hogy egyelőre az év fénypontjaként szombaton a pszichedélia-őshazából, ismertebb nevén Kaliforniából érkező Wooden Shjips zenekar koncertjét hallgathatjuk meg az A38-on. A kritikusok által gyakran egekig magasztalt, egyesek által a "világ legjobb pszichedelikus rock zenekarának" kikiáltott San Franciscó-i kvartett zenéjében a hatvanas évek LSD-vel fűszerezett zenei öröksége mellett ott van a hangos rock'n'roll és a kísérletező-improvizáló hajlam is, a Wooden Shjips hallucináció-színű zaja tehát olyasmi, amit hallani kell élőben. A banda negyedik, Back to Land című lemezét népszerűsíti világszerte, és budapesti koncertjüket a helyi pszich-rock banda, a Middlemist Red fellépése előzi meg.

Február 23. Vasárnap

Akik örömmel mozognak a space rock-stoner-post-metal íven, akár a rakparton is éjszakázhatnak a szombati Wooden Shjips után, mert a hét utolsó napjára megint az A38 kínálja a legizgalmasabb hallgatnivalót: Scott Kelly, az oaklandi Neurosis énekes/gitárosa akusztikus hangszerelésben adja elő folkos szólóanyagát, így a kultikus zenekar hívei mellett még azok is élvezhetik a koncertet, akik a kábult fejrázás helyett inkább csak elmerülnének a hétfők gondolatával mérgezett vasárnap estékre illetve a Scott Kelly and the Road Home hangzására is jellemző depresszióba hajló letargiában.

Albumajánló: Lajkó Félix- Mező

Ha 2014-ben közvélemény-kutatást tartanánk arról, hogy mi korunk legszexibb hangszere, majdnem bizonyosan a gitár vinné a pálmát; valószínűleg dobogós helyen végezne a dob, esetleg a zongora, de valószínűtlen, hogy a citera szerepelne a toplistán. Viszont az a helyzet, hogy tavaly óta szól egy ütős érv amellett, hogy ez a hangszer igenis menő.

Ez az érv pedig nem más, mint Lajkó Félix 2013-ban megjelent, Mező című citeralemeze. A zenészt elsősorban hegedűvirtuózként ismerjük, de nem mellékesen egy másik hangszernek is világklasszis bűvölője (a több tucat egyéb hangszeren túl, amin valószínűleg a bolygó népességének 99,9%-ánál jobban játszik). Habár korábban is vett fel citerás számokat, most szentelt először egy egész albumot ennek a kissé hanyagolt és poros hangszernek, megmutatván a világnak, hogy mennyi lehetőség is rejlik benne. A művész tizenkettedik lemezén szinte egymásba olvadnak a hangulatfestő, költői című trackek (Szellő, Forgalom, Hajszál vagy a címadó Mező) és sodornak bele az őrült, szédítő és mégis üde és tiszta kakofóniába.

A lemez belső borítójáról megtudhatjuk, hogy Lajkó Félix 1983-ban kapta meg élete első citeráját és 30 évvel később, első citeraalbumának megjelenésekor is még mindig ugyanazon az édesanyjától kapott hangszeren pengeti a húrokat. A citerás-hegedűs már az általa képviselt műfajból adódóan (habár ezt a műfajt a legkevésbé sem lehet létező címkékkel behatárolni) kívül esik a zeneszeretők többségének látószögéből, de emellett még hazánk egyik legszimpatikusabban antiszociális és excentrikus figurája is, aki interjút nem szeret adni, koncertjein meg se szólal, bár miért is tenné, mikor minden mondanivalóját zenéjében fejezheti ki; ő egy minden porcikájában Zenész, az elemi őserő és tehetség földi helytartója, akinek ugyan nehezére esik a hétköznapok viszontagságait elviselni, viszont határokon és stílusokon átívelve képes lelkekig hatoló muzsikát kreálni.

Sokan azt mondják, hogy a könnyen felismerhető, jellegzetes hangzás annak a jele, hogy Lajkó Félix nem képes megújulni; habár a Mező hangzásában és hangulatában tényleg nem üt el az eddigi Lajkó-lemezektől és nem érdemes koncepciót vagy hagyományos értelemben vett felépítettséget keresni benne, végighallgatva a tizennégy dalt betekinthetünk egy csapongó és nyughatatlan elmébe, és mi is elsodródhatunk a hullámzó gondolat -és hangörvénnyel. Lajkó Félix zenéje soha nem lesz elegáns éttermek vagy divatbemutatók aláfestőzenéje, de kiválóan illik például döcögős utakon kocsikázáshoz, élénk pálinkafogyasztáshoz és gulyásfőzéshez. A lemez varázsa nem pusztán a zenész virtuozitásában rejlik (habár néha nehéz elfogadni, hogy tényleg csak egy ember játssza azt az ezer szólamosnak tűnő dallamot), hanem abban a hangulatban, amibe ez az 50 percnyi citeraszó keríti az embert. Ez a zene egyszerre alföldi homokvihar, eső után vadul csobogó hegyi patak és fáradhatatlanul ficánkoló kölyökkutya (lásd Kuvasz című szám); nagyon magyar és eközben nagyon is univerzális.

Ugyan valószínűtlen, hogy  Lajkó Félix hegedű -vagy citeramuzsikája kitör rétegzene mivoltából, aki - az egyébként számomra teljesen érthetetlen - fenntartásait félretéve ad egy esélyt valami újnak és szokatlannak és hajlandó megismerkedni a világzene/népzene egyébként világszerte ismert és szeretett hazai képviselőjével, talán ráébred, hogy a zenei komfortzónán kívül is létezhet egy (vagy végtelen sok) csodálatos világ.

56. Grammy-gála, 2014. január 26.

Holnap, azaz január 26-án, itthoni idő szerint este 6-tól kezdődik a zenevilág Oscar-gálája, az egyáltalán nem kerek, 56. alkalommal megrendezésre kerülő Grammy díjátadó ünnepség. Az angolszász zenei élet krémje Los Angelesben gyűlik össze, hogy jól megünnepelje saját magát, és hogy megtudja, ki volt közülük a legmenőbb a 2013-as évben. Hogy ki fogy nyerni? A spekuláció inkább a jelölések decemberi kihirdetése előtt lett volna érdekes, és habár a nyerteseket illetően még mindig érhetnek minket meglepetések, a tipikus sémából és a jelölések számából pusztán statisztikailag előrejelezhető, kik kapják az arany gramofonokat. Ebből kiindulva például ha a dicsőségben és fényárban visszatérő Daft Punk vagy a saját karrierjének csúcsait döntögető Justin Timberlake nem lesz a díjazottak között, megeszem a kalapom. A Grammy-gála történéseit mindenesetre érdemes lesz követni a távolból is, hiszen a díjátadások közt számos szuperexkluzív produkciót láthatunk, mivel szinte az összes jelölt tiszteletét teszi a színpadon, így közös műsorszámmal érkezik Mrs. Jay-Z és Mr. Beyoncé, de még az örökifjú popdíva Madonna is. Ha ez nem lenne elég indok a vasárnapi éjszakázáshoz, fontos megjegyeznünk, hogy idén magyar vonatkozás is akad, hiszen Presser Gábor és Adamis Anna jó eséllyel indul a Legjobb Rap Dal díjáért. (Természetesen Kanye West New Slaves című számáról van szó, melyben a Gyöngyhajú lány hangmintája hallható. A hivatalos jelölésben korrekt módon feltüntették a két magyar zeneszerző nevét is, tehát egy szavunk sem lehet.)
A teljes gálát egyenes adásban lehet követni a hivatalos honlapon.

Egy tökéletes világban pedig a következőképpen osztanák ki az általam követett fősodorbeli kategóriák szobrocskáit:

Videókazetta: Black Lips- Boys in the Wood (videoklip)

Az atlantai rosszcsont-rock banda, a Black Lips márciusban megjelenő, Underneath the Rainbow című vadonatúj lemezéről már decemberben meghallgathattuk a első, a korábbiaknál bluesosabbra és tökösebbre sikerült Boys in the Wood című beharangozó dalt, pár nappal ezelőtt pedig a nagyérdemű elé tárták a számhoz tartozó videót is. A klipben a címhez méltóan fiúk művelnek mindenféle tizennyolc-karikás, fiús dolgot az erdő sötét mélyén: van itt drog, erőszak és testnedvek, és bár érzékeny lelkületűeknek nem ajánlott a videó megtekintése, mind a képi világot, mind a a bandára jellemző hangzást körüllengi az a pimaszság és szórakozottság, ami miatt nem kell és nem is lehet véresen komolyan venni az egészet. A videót Matt Swinsky, valamint a Spring Breakers című filmben is felbukkanó gengszterfivérek, azaz az ATL Twins néven futó rendezőpáros jegyzi, akiknek korábbi munkáit sem a gyerekbarát, cukormázas stílus jellemzi. A nagyrészt Nashville-ben felvett új lemez elkészítésében pedig nem más, mint a Black Keys-ből ismert dobos, Patrick Carney segédkezett. A Vice gondozásában megjelenő album tehát március 18-án érkezik, és csak remélni tudjunk, hogy legalább olyan jó lesz, mint a beharangozó Boys in the Wood, és hogy a Black Lips magabiztosan döcögő szekere idén talán kis hazánkba is elér.

Íme a videó:

Bye-bye 2013!

A tökéletes december receptjéből az örök klasszikusok, mint a karácsonyfadíszítés, megfűszerezve az összes fára szánt szaloncukor felzabálásával, vagy a karácsonyi pulyka odaégetése,esetleg a jegesre fagyó porhó és a hógolyózástól jegesre fagyó ujjak (hallod kedves univerzum!?!) illetve a 30%-kal leértékelt rénszarvasos pulcsitól vérszemet kapó pénzt költeni vágyók versenyfutása és persze a kötelező szilveszteri alkoholmámor mellett az év végi listák sem hiányozhatnak. Az emberek nagy része szükségesnek érzi összegezni, hogy mi volt jó vagy kevésbé jó életének és a világ működésének előző 365 napos szakaszában, hogy aztán világmegváltó konzekvenciákat vonjon le, és nagy fogadalmakkal, illetve még nagyobb reményekkel vágjon neki a következő 365 napnak. A zenei lapok és blogok különösen szeretnek évösszegezni, olvasóközönségük pedig szereti mélységesen sértve érezni magát, ha az adott lista esetleg nem tartalmazza az ő kedvencüket vagy mert szerintük Kanye West egyáltalán nem az évezred legzseniálisabb előadója hanem simán egy douchebag (titeket azért kicsit megértelek, kedves hőbörgők). Ez csak egyike azoknak az okoknak, amiért mi nem fogunk top 10 idei album/videó/és a többi listát készíteni, a másik ok pedig az, hogy én idén inkább 50+ évvel ezelőtti zenékkel ismerkedtem meg, az új zenéket pedig általában 1-2 éves csúszással tudom csak megszeretni, Lindát pedig idén eléggé lefoglalta a bolygó bebarangolása, úgyhogy csak egy icipici listát készítünk, aminek világmegváltó konzekvenciáját már itt, a legelején levonnám: 2013 nagyon tuti év volt, de 2014 egész biztosan még sokkal tutibb lesz! Nagyon boldog jövő évet mindenkinek, puszi!

Undercover #6: Top 10 Seven Nation Army Cover

Miben rejlik az igazán jó cover titka? (Elsősorban abban, hogy az eredeti legalábbis White Stripes legyen.) Másodsorban pedig abban, hogy a feldolgozás ügyesen balanszírozzon a vallásos tiszteletet és az újító szellemű kreativitást összekötő hídon, ahonnan nagyon könnyű a csúfos bukás mocsarába pottyanni. A Seven Nation Army a világ egyik legprimitívebb és legzseniálisabb rockhimnusza, amit egyrészt könnyen és sokféleképpen lehet újragondolni, mert primitív és zseniális, másrészt nagyon nehéz nagyon jól átformálni, mert óriási felelősség hárul a merész vállalkozókra, ha egy ilyen alapdarabról van szó. Azért persze sokan hozzányúltak A Dalhoz, sokan elvéreztek, de születtek egészen cuki és egészen dögös coverek is, íme a legemlékezetesebbek:

10. Marcus Collins- Ide teszem utolsó helyre (!) mert egyébként ez a Marcus gyerek egy egész kellemes, rádióbarát dalt csinált Jack White recsegős indulójából, egyetlen óriási probléma van csak vele: nem igazán hangsúlyozza, hogy nem saját dalról van szó (persze ezt valószínűleg csak azok nem tudhatják, akik egy másik naprendszerből érkeztek hozzánk) és ezért elég masszív dacos sértődöttséget vált ki annak ellenére, hogy nagyon is fülbemászó.

9. Jesse Greenberg- Itt ez a lány, akivel nem is olyan rég tele voltak az internetek mert hát nagyon szép hangja van meg ilyenek. Kellett ennek a dalnak egy ilyen vonyítós verzió is, hogy azok is örömmel nézhessék/hallgathassák, akik nem Jack White-ra csorgatják a nyálukat.

8. Holly Henry- Róla ma hallottam először, de a 25 másodperces kutatómunka során kiderlüt, hogy az amerikai Voice tehetségkutató indulója volt, meg egyike a csillió jutub-covergyárosnak, akiket imád a világháló. És egyébként meg is érdemli, mert haláli cuki, és egy tündérmese soundtracket varázsolt ebből az eredetileg nyers és vad mesterműből.

7. The Glitch Mob- Ez mondjuk nem igazán cover hanem remix, de minden elektronikához fűződő ellenérzésemmel szembemenvén azt kell mondjam, hogy ez a birodalmi lépegetős hangulat kiválóan passzol a nótához (és így talán a kizárólag gépzenén felcseperedő fullcapes tinik is könnyebben meg tudják emészteni)

6. Melanie Martinez- Minden létező ország minden tehetségkutatójának minden szériájában kell legyen egy excentrikus furabogár, aki lehet utálni meg szeretni meg művészlelkezni meg időben kiejteni. Szeretném azt hinni, hogy ez az átdolhozás az ő érdeme, mert egészen varázslatosra sikerült.

5. Vitamin String Quartet- White Stripes komolyzenei köntösben, őrület! Lenyűgöző, hogy hegedűn (meg a cappella) minden, de tényleg minden milyen elegáns, finom és fennkölt lesz.

4. Ben L'Oncle Soul- Ez az ember csodálatos, nincs több hozzáfűznivalóm.

3. Nostalgia 77- Hölgyeim és uraim, így kell tökéletesen eltalált covert gyártani: füstös, szekszi, újító és mégis alázatos, csillagos hatos!

2. Jimmy Page + The Edge + Jack White- maga a csoda <3333333333

1. The White Stripes- Nem, az van, hogy ennél jobb soha nem fog születni, hiába próbálkoznak ilyen Led Zeppelinesek és hasonlók. $*$*WhItE*StRiPeS*FoReVeR*$*$

Adventi Koncertkörkép, avagy Ide Mennénk Ha Lenne Életünk Az Ünnepek Előtt

December beköszöntével hivatalosan is megkezdődik a karácsonyra való hangolódás időszaka, s habár a bevásárlóközpontok már október óta harsogják a meghittséget és a szeretetet  végtelen vakító égősorral, óriási leértékelésekkel és hatalmas plasztik télapókkal (+ rettenetes és ijesztő zenélő jegesmedvékkel), ez a bő három hét teljes mértékben elég arra, hogy kicsit hátradőljünk, és hagyjuk, hogy a nyugalom és az extra cukorbevitel által előidézett endorfináram átjárja testünk-lelkünk, és átadjuk magunkat az ünnepi életérzésnek. Ehhez nagyban hozzájárulhat egy kis élőzene, ami nem csak a hangolódásban segíthet, de a karácsonyt körüllengő szombati munkanapok, leadási határidők, vizsgák és végeláthatatlan bevásárló listák okozta világvége-hangulatot is képes enyhíteni. Íme nyolc zenés program az adventi időszakra.

„Ez nem egy korszakalkotó űrzene” – interjú a Tea Road zenekarral

Jó magyar szokásunkhoz híven hajlamosak vagyunk fennhangon panaszkodni a hazai zenei paletta minőségét illetően és előszeretettel fikázzuk az egy kaptafára menő, semmitmondó tehetségkutatós-klasszefemes nyersanyagokat (aminél persze csak az elkeserítőbb, ha valaki tényleg ezeket a platformokat tartja a muzsika fellegvárainak). De az a nagy igazság, hogy mostanság RENGETEG jobbnál jobb magyar zenekar és projekt lát napvilágot és bukkannak fel nagyszerű zenék főváros– és országszerte; talán csak nem jó helyen keressük őket. Itt van például a 2011-ben debütált Tea Road, akik lehet, hogy nem ikszfaktor-kompatibilisek és a Morrison’s közönsége sem fogja egyhamar az ő slágereik dallamára ölelni a pesti éjszakát, de a zenéjük jellegzetes, szexi és van benne sok adag élet, ami pont elég a rendes magyar zenére szomjazó fülnek és léleknek. A zenekar tagjaival beszélgettünk mindenféléről.

Most már DJ-k is vagyunk, hallgassátok a hangulatmixeinket a 8tracks-en!

http://8tracks.com/taskaradio

Szép vasárnapot, puszi!

Chicks, Drugs, Rock'n'Roll: A legdögösebb lánybandák

Az az a nagy igazság, hogy feminizmus ide vagy oda azt kell mondjam, hogy a rock'n'roll alapvetően férfi műfaj. Lehet, hogy csak a bekövesedett sztereotípiák tehetnek róla, de valahogy a recsegős, füstös blues vagy a kiabálós-hörgős-egyéb sátáni hangeffektekkel operáló műfajok szerintem nehezen elképzelhetőek Y kromoszóma nélkül. DE! Az a nagy igazság, hogy női rockzenészek és bandák bizony így is szép számmal akadnak és jobbnál jobb zenéket csinálnak; persze az ő zenéik nem olyan szakadt farmeres, borostás, whiskey-gőzös módon szekszik, mint a hím kollégák muzsikái, de a maguk módján igenis dühösek és dögösek. Vajon lehetséges, hogy a karcosabb műfajok előadása és úgy általában rockbandák fel irányuló vallásos imádat egyszer majd ne csak a Férfiak kiváltsága legyen, és a Nők is kedvükre téphessék a húrokat és rúghassák fel a kukákat anélkül, hogy a világ rosszalló tekintettel csóválná a fejét emiatt? Hogyne lenne lehetséges, mert mi gond lenne azzal, hogy a legtöbb esetben Disney hercegnős meséken és One Direction-ön szocializálódó, Hello Kitty pizsis lánygyermek mondjuk rövidre vágná a Barbie-ja haját (ennyi punkság mondjuk valószínűleg mindannyiunk gyerekkorába belefért), feketére festené a körmeit és az aprólékosan kidolgozott szerepjáték (ezt is mind csináltuk, nincs értelme tagadni) során Ken kacsalábon forgó palotájában megrendezésre kerülő bálja helyett Barbietown sarki kocsmájába vinné a babát mondjuk Tyler-eket és Jamie-ket felszedni és az asztal tetején ugrálva Zeppelint énekelni? Ahogy nyilván azzal sincs semmi baj, ha a fent említett lánygyermek esetleg nem fodrász, hanem tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász vagy ne adj isten rockzenész akar lenni, ezzel azonban már egy sokkal komplexebb és komolyabb témához jutnánk el szóval összességében mondjunk csak annyit hogy éljen az egyenlőség, éljenek a lányok, és íme 10 ékes példa arra, hogy a lánybandák sem csak Spice Girls-műfajban tudnak hiteleset és maradandót alkotni, hanem szét tudnak rúgni néhány segget és igazi rock'n'rollt is tudnak játszani! Puszi!

Philosophony #1: A Tehetség Dícsérete

Mindig is úgy gondoltam, hogy a legirigylésreméltóbb ember nem az, akinek a legnagyobb medencéje van, vagy a legszebb aranyszínű haja, hanem elsősorban az, aki kiemelkedően kiemelkedő valamiben. Legyen szó atomfizikáról, hegymászásról vagy rajzfilm grafikáról, van valami lenyűgöző és instant tiszteletet és csodálatot ébresztő az olyan vitán felül álló tehetségben, ami képes újraéleszteni az emberiségbe vetett, néha mocsárba süllyedő hitünket és igazolja, hogy azért az ember tulajdonképpen elég jól kitalált teremtmény. Legalábbis ők mindenképp, akik határokat feszegetnek, zseniálisan újszerűt vagy örök érvényűt alkotnak, és akiket végső soron nem is lehet (ez így nem igaz, a híresen bájos magyar kommentkultúra többek közt remek bizonyíték arra, hogy lehet, tehát mondjuk inkább azt, hogy értelmetlen és felesleges) irigyelni és utálni, mert egyszerűen egészségesebb elismerni őket és örülni nekik és a teljesítményeiknek, valamint a munkájuk sokszor általunk is fogyasztható gyümölcsének.

Best o' Glasto 2013

Múlt hétvégén zajlott le a modern kor évente megrendezésre kerülő Woodstock-ja, a zenevilág szülinapja és karácsonya, az egyszerű halandók számára teljesen elérhetetlen és álomszerű Glastonbury fesztivál. Ebben az ideiglenes földi Paradicsomban olyan zenei felhozatalt kínálnak a pár százezer szerencsés kiválasztottnak, hogy példának okáért egy egyszerűbb lelkületű Közép-Európai fangirl se lelkileg, se testileg nem bírná elviselni az ilyen töménységű királyságot. De hát egy olyan fesztivál, ahol a Rolling Stones (értitek a ROLLING STONES) az egyik headliner, az minden zeneszeretőnek, sőt, mindenkinek akinek van lelke és/vagy füle, fix bakancslistás tétel.
Megemlékezve a 2013-as Glastonbury legemlékezetesebb momentumairól és álmodozva, hogy ebben az évezredben talán mi is eljutunk a létező legszebb angol vidékre, további kommentár nélkül összegyűjtöttünk tízet a legjobb pillanatokból, legalábbis azok közül, amikhez a BBC kegyesen hozzáférést biztosított az otthon ragadt és melankóliába taszított fotelfesztiválozók számára. Enjoy!

APRIL FOOLS EDITION

A húsvéti sonkazabálás és rokonlátogatás közepette ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ma van  Bolondok Napja, és a biztonság kedvéért érdemes odafigyelni, mibe nyúlunk, hova lépünk, és kinek hiszünk. Valljuk be, egymással kitolni és másokat szemérmetlenül kiröhögni az jó dolog az év 365 napján, de április 1-jén zöld utat kapnak az ártalmatlan vagy közepesen kegyetlen csínyek . És mivel a zenész is csak örök gyerek ember, ők is időről időre megpróbálják megtréfálni gyanútlan rajongótáboraikat, és mi most ezekből a tréfákból csipegettünk össze párat, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Euro-vízió

Bár részemről nagyjából teljesen érdektelen a téma, az a brazil szappanoperába illő dráma, ami a dalversenyt övezi, legalábbis a -egyébként a lelkes szavazók által kiválasztott- hazai indulónk kvalitásai körüli vita és az ezzel kapcsolatos okoskodásba és utálkozásba ölt idő és energia annyira kiakaszt, hogy ugyan kissé hipokrita módon, de most én is rászánom ezt a kis időt és energiát, hogy röviden elmondjam a véleményem az Eurovízióról, melyhez hasonló véleményt egyébként már biztos rengetegen megfogalmaztak.

Valentine's Day Special: Top 10 Szerelmes Szám

Már csak egyet kell aludni és elérkezik a nyugati kultúra leglátványosabban és leghangosabban  imádott illetve gyűlölt ünnepe, a szerelmesek napjának kikiáltott Valentin-nap. Habár teljes mértékben ellenezzük a szerelem és szeretet bociszemű plüssállatokban és szívecske alakú csokiban való kinyilatkoztatását, illetve ennek a kötelező jellegét ami ráadásul egyetlen februári naphoz van kötve, ez mégis kiváló apropó arra, hogy elővegyük kedvenc zenés köntösbe bújtatott szerelmi vallomásainkat. Ez persze óriási falat, mert az évszázadok zenei termésének legalább 70%-a szerelemről (jó szerelemről, rossz szerelemről, a szerelem hiányáról, elvesztéséről, megtalálásáról, szeretetéről, gyűlöletéről, és így tovább) íródott, hiszen a szerelem minden művészet legfőbb ihletője és forrása, de igyekeztem leszűkíteni a kört tíz olyan dalra, amik ha nem is a legmonumentálisabb és legdrámaibb szerelmes megnyilvánulások, de tökéletesen megfelelőek összebújáshoz és romantikus egymás szemébe bambuláshoz, vagy akármit is szoktak csinálni az emberek Valentin-napkor, ki tudja. Persze ugyanezek a dalok édességbe és alkoholba fulladó önsajnálathoz és hangos iróniával palástolt irigykedéshez is tökéletesek, csak hogy az ellentábor se érezze kiközösítve magát!
LOVE Y'ALL, Táskarádió Crew

VIDEOKAZETTA DELUXE: TOP 20 CSODÁS FILM ÉS SOROZAT SOUNDTRACK

Létezik ember, aki nem szájtrombitálja teljes átéléssel a Birodalmi Indulót miközben a Star Warst nézi, vagy nem perdül táncra a Hakuna Matatára az Oroszlánkirály alatt? Én nem ismerek ilyet. Egy jó soundtrack a film sava-borsát adja, nélküle csak unalmas mozgókép lenne, a zene ad útmutatást, hogy épp szomorúnak vagy meghatottnak kell érezned magad, a jól eltalált főcímdal pedig védjeggyé válhat, amiről évtizedekkel később is visszaemlékezünk a filmre. De feledkezzünk most meg az eredeti filmzenékről, és idézzük fel azt a felemelő érzést, amikor egy kedvenc zenénk csendül fel a nagyjelenet alatt, és varázsol rögtön a közepesen béna filmből imádnivalót, a jó filmből pedig abszolút kedvencet. Na az ilyen típusú remekekből próbáltuk kiválogatni a 20 legjobb zenével fűszerezett filmet és sorozatot, ez alkalommal figyelmen kívül hagyva a zenés dokumentumfilmeket, musicaleket és Disney rajzfilmeket, hogy legyen esélye a mezei lövöldözős és szappanbuborék-szerelmes filmeknek is.

A Breakfast Club se vált volna klasszikussá enélkül

Undercover #6: Blasphemy Edition

Szeretjük mi a covereket, és tudjuk, hogy általában jó szándékkal, lelkesedéssel és tiszteletből készülnek, de vannak olyan esetek, amikor nem csak a fülünk és a lelkünk sír az újraértelmezett-átdolgozott nóták hallatán, hanem az egész emberiségből kiábrándulunk és legszívesebben elhagynánk a Föld bolygót. Nem könnyű összeszedni a 10 legborzalmasabbra sikeredett covert (és most csak híres és elismert zenészek audio-bűncselekményeiről van szó, nem is a siralmasabbnál siralmasabb youtube-betyárok végtelen tengeréről), de megkíséreltem összeállítani egy inkább jelképes toplistát, ami képviseli az összes szentségtörést, amit neves popsztárok követtek el ellenünk és a zene ellen.